A fenyők szaporítása, nevelése

A fenyők oltása


A generatív (magról), az autovegetatív (dugványról) és a xenovegetatív (oltással) történő szaporítási módok lehetőleg rövid ismertetése, valamint a fenyőcsemeték nevelése kerül szóba. (Az alábbi ismertető csak példa, semmiképp sem érvényes minden fenyőnemzetségre, -fajra/fajtára.)

Magvetés: A jegenyefenyők (Abiesek) felálló toboza szeptember vége felé érik, majd pikkelyekre széthullva, a toboztengely évekig is a fán maradhat. Amikor a tobozok csúcsa körül néhány pikkely megpattan (a teljes érés előtt 1-2 héttel), akkor kezdhetjük a szedést. Ekkor a magvak viaszérésben vannak. Lényeges, hogy magot csak idős, életerős növényekről (leginkább anyanövényekről) szedjünk, de a csíraképesség még ebben az esetben is ritkán haladja meg az 50 százalékot. Amennyiben faiskolai termesztést folytatunk, állományok, gyűjteményes kertek példányairól semmiképp sem szedjünk magot, mert ezek összekereszteződhetnek, és a magvetésből származó populáció nagyfokú heterogenitást mutathat.

A tobozokat hűvös, száraz helyen elterítjük (10-15 cm vastagon), és beérés után maguktól is szétesnek. A tobozpikkelyekből kitisztított magot 2-3°C-on a tavaszi magvetésig fóliatasakban tároljuk. (Egyébként nem árt tudni, hogy a magvak az említett tárolás mellett 1-2 évig, míg légmentesen zárt dobozokban –5, –15 °C-on sok éven át megtartják csíraképességüket.)

A jegenyefenyők magvetése április közepétől a végéig történik – hidegágyba vagy fólia alá. Az edzettebb fajok esetében (pl. nordmann-fenyő) a májusi szabadföldi magvetés is megfelelő. (Abban az esetben, ha vetés előtt a magot 1 napig hideg vízben áztatjuk vagy 3-4 hétig nedves homokban rétegezzük, a kezeletlen maghoz képest a magágyban 3 héttel korábban megindul a csírázás.)
A közönséges (A. alba), a görög (A. cephalonica) és a kaukázusi jegenyefenyő (A. nordmanniana) késő ősszel is vethető, de a magvetést fenyőgallyal takarjuk, hogy megakadályozzuk a talaj átfagyását.

A vetés sűrűsége attól függ, hogy a magoncokat mikor szándékozzuk áttűzdelni. Abban az esetben, ha a vetést követő évben tűzdelünk, akkor a magsűrűség 1000 db/m˛ is lehet, de ha a csemeték 2 éven keresztül tűzdeletlenek maradnak, akkor négyzetméterenként maximálisan 300 magot vessünk.
A magvetést 1cm vastagon takarjuk. Különös gondot kell fordítani a palántadőlés (Pythium sp., Phytophtora sp.) elleni védekezésre, valamint arra kell törekedni, hogy a csemeték a nyár folyamán félárnyékban legyenek, és egyenletes vízellátásban részesüljenek. Az első télen laza takarásra is szükség van. A érzékenyebb fajokat, kisebb mennyiségben – úgymond házi használatra – az említettnél korábban, növényházban, szaporítóládába is vethetjük.

Hajtásdugványozás: Erre a szaporítási módra a zömök, gömb alakú fajták esetében van szükség (oltással az említett fajták kitörnek, „sudarasodnak” – az erős alanyhatás következtében). A tél végén megszedett, szakított vagy talpas dugványokat 0,2 százalékos IVS (indol-vajsav) gyökeresedést serkentő oldatába mártjuk, majd eldugványozzuk – üveg vagy fólia alatt meggyökereztetjük őket. 
Oltás: A magot nem hozó ritka fajokat vagy az erős növekedésű fajtákat szaporítjuk oltással. Alanynak az alapfaj 2-3 éves csemetéjét gyökereztetjük be cserépbe. Utána oldallapozással vagy oldalékezéssel ráoltjuk a fajtát (nemest). Ezt a szaporítási folyamatot üvegházban vagy fólia alatt végezzük, éspedig februárban vagy március elején.

Nevelés: A jegenyefenyők magcsemetéit 2-3 éves korukban (a vegetáció megindulása előtt) becserepezzük, és 1 évig így neveljük, hogy őszre jól begyökeresedjenek. Ha gépi talajművelésre nincs lehetőség, a kiültetési térállás 60×40–60cm, de a lassabban növekedő oltványokat ennél sűrűbbre (30×30cm) is ültethetjük – a jobb területkihasználás végett is.

A jegenyefenyők (Abiesek) egy része tavasszal korán hajtani kezd, ezért gyakori lehet a csúcs visszafagyása. A csúcshajtás elpusztulása esetén elágazódás következik be. Ilyenkor a legerősebbet hagyjuk meg vezérhajtásnak. Amennyiben az elágazódás hajtásai között nem találunk megfelelő erősségűt, akkor a vezér helyettesítésére a legfelső ágörv egyik oldalhajtását kössük karóhoz – függőleges irányban. Főleg az oltványokat karózni kell, de még így is nehezen nevelnek szabályos koronaformát.

A jegenyefenyőket (mint pl. a lucfenyőket is) tavasz végén, nyár elején – már jóval a vegetáció megindulása után – ún. „gyertyás” állapotban (amikor az új hajtásvégeken a fenyőtűk még alig távolodtak el a hajtástól) – metszéssel alakíthatjuk úgy, hogy a tavaszi hajtások végét visszavágjuk harmadára, akár felére is. Erre akkor van szükség, ha az ágörvek túlzottan eltávolodnak egymástól vagy a vezérhajtás megnyúlik, illetve az oldalhajtások ízközei túl hosszúak lesznek. Ilyen esetekben metszéssel kompaktabb, zömökebb növényeket kapunk.

Valamennyi jegenyefenyő kezdetben lassan nő. Először a törzs alsó része vastagszik, valamint az alsó ágrendszer terebélyesedik, majd csak később vesz lendületet a hosszanti növekedés. Emiatt a csemeték kiültetés után legalább 4 év alatt érik el a 40/60-as méretet (az oltványok még lassabban nőnek). 
A jegenyefenyők tápdús talajt igényelnek, ezért hektáronként minden tavasszal 150–200 kg hatóanyagú, 1:1:1 arányú NPK műtrágyát juttassunk ki.

Az Abieseket 4 év után mindenképpen át kell ültetni (átiskolázni), éspedig tavasszal a hajtásnövekedés kezdete előtt vagy ősszel, a hajtásnövekedés befejeztével. Kitermelésüknél figyelembe kell venni, hogy gyökérzetük meglehetősen laza, gyengén elágazó, ezért földlabdájukat nem elegendő spárgával összekötni, hanem szorosan össze kell varrni, mert egyébként az széthullik, és elültetés után nem erednek meg a növények!

Károsítóik közül említést érdemelnek: a rozsda, jegenyefenyő-kéregtetű, fenyő-kagylóspajzstetű, valamint az őzek, szarvasok (esetleg a nyulak).